2024. november 23., Kelemen Klementína

Mindenki ügye

#könyv #sci-fi #ada palmer

A kortárs sci-fi mesterművéből kiderül: egy utópiában sem elkerülhetetlen a polgárháború

Pintér Bence/Azonnali.hu 2021.09.26. 17:01

Mi történik, ha egy erőszakmentes utópiában kiderül, hogy mégis van miért háborúzni? Ada Palmer könyvsorozatában a 25. században kell újra feltalálni a háborúzást, de a mélyen rétegzett Terra Ignota ennél sokkal több mindenről szól.

azonnalipp

 

Már kétszer is zengtem ódákat Ada Palmer Terra Ignota című könyvsorozatáról, legutóbb az előző évtized sci-fijeit bemutató körképemben, előtte pedig külön cikkben, amiben konkrétan azt írtam, hogy ez a sorozat adta vissza a hitem abban, hogy jóval az ilyen jellegű könyvek aranykora után is lehet nagyívű, mély, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató könyveket írni az emberiség jövőjéről.

 

Októberben jelenik meg a negyedik, egyben utolsó kötet, a Perhaps the Stars amit volt szerencsém a megjelenés előtt elolvasni. És nem kellett csalódnom: Palmer az összes korábban feldobott témáját és történetszálát elrendezi, eközben pedig egy olyan konfliktus helyez a háború előterébe, ami az emberiség egyik örök kérdése:

melyik a károsabb: ha folyamatosan új határvidékeket hajtunk az emberi hatalom alá, vagy az, ha befelé fordulunk – és a kettő közül melyik az eszképizmus?

utp

Az összeomló utópia

Kezdjük valahol az elején, ami nem egyszerű, hiszen a tetralógia annyi témát és eseményt dolgoz fel, hogy röviden összefoglalni: lehetetlen küldetés.

 

A 25. században járunk, amikor az emberek egy pár száz évvel ezelőtti pusztító vallásháború után már nem nemzetállamokra tagozódva élnek, hanem a geográfiai határokat maguk mögött hagyva különböző, világnézeti vonalon szerveződő „bolyokban” – ezek talán leginkább Vonnegut nagybömbjeivel rokon entitások. Ez úgy tud működni, hogy a világot egy nagyon gyors, nagyon stabil repülőautó-hálózat köti össze.

A vallásháború nyomán a vallás tabu, vagyis csakis magánügy; és ugyanígy tabu lett a gender is – mindkét dolognak megvan a szerepe a történetben, nem csak ilyen kötelező progresszív elemként kerültek ide.

A regényfolyam kezdetére nagyjából ki is alakult a nagyobb bolyok stabil rendszere. A Kőműves Birodalom saját maguk szerint az többezer éves titkos múltra visszatekintő szabadkőműves mozgalomból nőtte ki magát, a Mitsubishi boly az egykori ázsiai nemzetállamokat, az Európai Unió az európaiakat fogja össze. A Humanista boly eredetileg a művészeket és a sportolókat fogta össze, az Unokatestvérek a különféle humanitárius szervezetekből nőttek össze egyfajta mindenféle segítő területeken aktív embereket egyesítő bollyá. A kisebbek közül az Utópia nevű boly mindent annak rendel alá, hogy az emberiség eljusson a Marsra, míg a brillisták az emberi elmét kutatják egy újszerű pszichológiai módszer segítségével.

 

Minden bolynak saját jogrendszere és kormánya van, és mindenki szabadon választhat, hogy melyikhez akar tartozni, illetve akar egyáltalán tartozni valamelyikhez: ha nem, akkor vannak minden boly által elfogadott alapvető törvények, illetve ezeknek is különböző szintjei. És még az bolyok szövetségén, az Univerzális Szabad Szövetségen kívül is lehet élni: vannak vallási és egyéb rezervátumok, ahová a bolyok hatalma nem terjed ki a bolygón.

 

Így gyakran egymást követő oldalakon váltunk egy izgalmas, Voltaire-t idéző filozófiai fejtegetésből a cselekényben egy mexikói szappanoperát is megszégyenítő fordulatra, ami ebben a kontextusban mégis működik: azért, mert Palmer a remek világépítés és a mélyebb tartalom mellett nagyon figyel arra, hogy kifejezetten érdekes karaktereken keresztül mesélje el a történetet. Tablószerűen elevenednek meg az új világ vezetői, illetve a kialakuló konfliktusban valamilyen módon szerepet kapó közemberek, de mindegyikük kap valamifajta mélységet – nem egyszer egyébként pont azt, hogy a szerző klasszikus karakterarchetípusokat szubvertál velük.

 

Mindehhez remek narrátorunk van a teljesen megbízhatatlan Mycroft Canner személyében, aki ezt a szöveget mint krónikát írja, amibe néha mások is belejavítanak utólag, kihúznak belőle részeket, kommentárokat fűznek hozzá. Mondjuk ahhoz, hogy a gendereket elhagyó társadalomban az öntörvényű Mycroft milyen nemet társít egyes szereplőkhöz (sosem bízhatunk meg benne ezen a téren). A szöveg ettől a játékosságtól kifejezetten izgalmassá válik, de ezzel párhuzamosan ugyanilyen izgalmasan alakul a cselekmény is.

Meta, meta, meta

A második két könyv (The Will to BattlePerhaps the Stars) már konkrétan arról szól, hogy hogyan megy háborúba egymással az emberiség, és hogyan képes egyáltalán az emberiség úgy háborúzni, hogy évszázadok óta nem volt háború. Nem a bolyok háborúznak egymással, mivel a kialakuló konfliktus több szinten is túlmutat a bolyokon. Egyrészt arról szól ugyanis, hogy a bolyok rendszere megmaradjon-e, működött-e valaha valójában; másrészről viszont mégiscsak bejátszanak ide a bolyok közötti korábbi konfliktusok, ezek közül is az Utópia és a brillisták harca azért, hogy milyen fajta jövőre fókuszálják az emberi erőforrásokat.

 

Spoiler nélkül nehéz erről sokat mondani, de a lényeg az, hogy míg az Utópia először a Mars, majd a Jupiter holdjainak meghódításával elindítaná az emberiséget az űr felé, addig a brillisták az emberi elme teljes feltárásával, majd digitalizálásával itt, a Földön akarják megteremteni az örök életet. Ez a konfliktus direktben jelenik meg az utolsó könyvben, másrészről viszont egyfajta metaolvasatként az olvasó fejében: többek között olvasható ez a konfliktus a mainstream irodalom és a sci-fi kapcsolatának allegóriájaként is.

 

Nem elrugaszkodott ötlet ez, hiszen a történész Palmer széleskörű műveltségét felhasználva az egész regényfolyamot telerakta mindenféle irodalmi utalásokkal, amelyek gyakran egészen egyértelműek, gyakran kevésbé, de egyértelműen arra mutatnak, hogy a szerzőnek szándéka volt ezen a síkon is állítást tenni. Mindeközben ez a fajta posztmodern intertextualitás a cselekménynek is szerves részévé válik, így nem csak Akhilleusz lesz konkrét karakter az utolsó két könyvre, de a negyedik könyvben Palmer konkrétan újraírja az Odüsszeiát is – talán csak szórakozásból.

A lényeg az, hogy a rendszer, ahogy megismerjük, egyértelműen utópia: nincs elnyomás, nem nagyon van erőszak, megoldották a klímaváltozást, és a többi. Mint azonban kiderül: a rendszer stabilitása hazugságon nyugszik.

Az első két könyvben (Too Like the LightningSeven Surrenders) azt ismerjük meg, hogy mi ez a hazugság, és ez, illetve egyéb faktorok – a tabusított vallás világában, és sci-fihez képest meglepő módon: isteni beavatkozások – hogyan viszik a konfliktus felé ezt a békés világot. Palmer itt, a társadalom bemutatásakor a felvilágosodás időszakának gondolatvilágát tárja elénk: itt jön képbe a vallás, illetve a genderszerepeken keresztül a szexualitás kérdése.

 

Az intellektuális kaland mellett azonban szerencsére egyáltalán nem hanyagolja el azokat sem, akik egy rendes sci-fi-kaland rendes feloldására számítanak. Remek ötletként a negyedik regény elején leszűkíti korábbi globális nézőpontunkat, ahol a világon akárki tudott egymással komunikálni és bárhová legfeljebb egy óra alatt el tudott jutni. Ezáltal fokozatosan ismerjük csak meg a háború állását, és kapunk képet arról, hogy mi is történik valójában,

de végül minden kiderül és minden kérdés – így vagy úgy, de – megoldódik, nem üt el a kérdéseket valami nagy himihumizással a szerző, a végén még azt is megmagyarázza, hogy lehet, hogy néha konkrétan Thomas Hobbes is belepofázott Mycroft történetébe.

Palmer mestermunkát rakott le az asztalra: a Terra Ignota annyi szinten szórakoztat és gondolkodtat el, olyan mélységekben és magasságokban szövi a cselekményt és építi a világát, tartja fenn a figyelmet meglepő csavarokkal és ötletekkel, ami szinte páratlan, de az biztos, hogy utánozhatatlan a kortárs fantasztikumban. Egyszerre grandiózus és személyes, egyszerre ponyva és filozófiai esszé: összességében remek irodalom a jövőnkről és a jelenünkről.

 

Magyar kiadásról sajnos még mindig nem tudok beszámolni: az Édesvíz vette meg a jogokat, talán a sci-fibe épp belevágó (és azóta elbukó) kiadóként nem mérlegelve, hogy egy ilyen hosszú, ilyen összetett munka kiadása mekkora vállalás, így nincs hír arról, hogy dolgoznának rajta. Film, sorozat szerintem soha nem lesz belől, ezen a vonalon szoktak még kiadni itthon könyveket. Reménykedem benne, hogy valamelyik nagyobb fantasztikus kiadó veszi a bátorságot ahhoz, hogy végigvigye magyarul ezt a sorozatot: ha nem is a profitért, akkor a presztízsért.

Csatlakozzon Eger legnagyobb online közösségéhez, legyen tagja tematikus Facebook-csoportjainknak is! Találkozzunk az Egerben láttam, hallottam csoportban is, már csak egy kattintás!
Van egy jó sztorija, témajavaslata, de félti a névtelenségét?
Küldje el biztonságos csatornánkon, így garantáltan inkognitóban marad!
Köszönjük, ha hozzászól a cikkhez, de kérjük, ezt kulturált formában tegye!

További hírek

Friss cikkeink a rovatból

Címoldalról ajánljuk

Még egy kis olvasnivaló