Lázár János Egerben járt és a fideszesek lelkét ápolta
Nemrég ünnepelte Eger hungarikumnak számító nedűjét, az egri bikavért. A térség népszerű vörösbora a Dobó István Vármúzeum nemrég megnyílt, virtuális történelmi kiállításában is központi szerepet kap. A tárlat részeként készült egy animációs kisfilm is, amely a bikavér legendáját eleveníti fel. A történet szerint 1552-ben az egri várvédőknek Dobó István biztatásként vörösbort hozatott fel a pincéből. Az ellenséges törökök csak a lecsurgó vörös folyadékot látták, amiből arra következtettek, hogy bikavért isznak a magyarok, amitől olyan erőre kapnak, hogy legyőzhetetlenek – ezért a támadók nem is mertek tovább harcolni.
Létezik egy másik legenda is a bor elnevezésének eredetéről: ez úgy szól, hogy egy magyar lányt a török pasa leitatásával szöktetett meg egy leleményes asszony egy ünnepi vacsora alkalmával. Amikor aztán a pasa kérdőre vonta az asszonyt, mégis mivel itatta, hogy elkábult, a nő azt válaszolta: nem a muzulmánok számára tiltott bor volt az, hanem "bikavér", amit a sültek készítésére is használtak.
Persze mint sok más legenda, ezek sem fedik a valóságot. A kutatások szerint ugyanis itthon a török hódoltságig csak fehérbort készítettek, a kadarka fajtát és a héjon erjesztéses vörösborkészítés technológiáját a törökök elől menekülő, illetve a török seregekkel együtt beérkező rácok (szerbek) hozták magukkal Magyarországra. A kadarka alapvetően a török hódoltság területén terjedt el, így jutott el az egri borvidékre is (Egert 1596-ban foglalták el).
Maga a bikavér kifejezés pedig a 19. század közepéig írott formában sem szerepel sehol, amikor pedig megjelenik, inkább általánosságban használják: a Háry János figuráját megalkotó Garay János a 'Szegzárdi bordal' című 1846-os versében azt olvashatjuk, "Töltsd pohárba, és csodát látsz! / Színe, mint a bikavér", az 1851-es közmondások könyvében pedig a 'Bikavér' címszónál azt írták, "így nevezik az erős veresbort, például az egrit".
A tudatos névhasználat csak ezek után alakult ki: az első tudatos bikavérkészítők – mint például Grőber Jenő Egerben – a 19. század végén tűntek fel.
