A rák után a századmásodpercekkel harcol az egri gátfutó

A Magyar Atlétikai Szövetség február eleji nyílt versenyén 60 méteres gátfutásban két alkalommal is megjavította a saját rekordját: előbb 7.75-ös idővel ért célba, majd 7.69-cel. Ez azt is jelentette, hogy teljesítette a belgrádi fedett pályás vb szintidejét. Meglepték e remek idők?

Bár az benne volt a kalapban, hogy a 7.88-as egyéni legjobbamat túlszárnyalhatom – mondja Szeles Bálint –, hiszen az edzéseken is jól ment a futás, és éreztem, hogy jó formában vagyok, ilyen javulásra nem számítottam.

Nyilvánvalóan azóta többször végiggondolta már a dolgot, így megkérdezhetem: véleménye szerint minek tulajdonítható ez a jó szereplés?

A jó alapozásnak. Tavaly egy lábsérülés akadályozta a felkészülésemet, így aztán az első versenyem után már csak az Európa-bajnokságon indultam el. Noha idén is voltak apróbb egészségügyi gondok, ezek jelentősebben nem akadályozták az edzésmunkámat.

Az edzője, Petrovai József hogyan fogadta a teljesítményét? És persze, arra is kíváncsi vagyok, hogy ott, a BOK Csarnokban mit szóltak a versenytársak, amikor megjelent a táblán az eredménye?

Kiabált örömében, sőt, el sem akarta hinni. Olyannyira, hogy pár nappal később is azt mondta, még mindig nem fogta fel igazán, ami történt, de nagyon boldog. Ami pedig a többi gátast illeti, nemcsak ők lepődtek meg, de az edzőik is… mindenki sorra jött oda gratulálni, ami nagyon jól esett.

Az edzője egyébként ugyanannak tudja be az egyéni csúcs brutális megjavítását, mint Ön?

Erről még nem beszélgettünk, de úgy gondolom, szerinte is a mögöttünk lévő hónapokban folyó jó alapozásnak, a jól sikerült edzőtáboroknak köszönhető a dolog.

Ez a 7.69-es idő „csak” 16 századmásodperccel marad el a 60 méteres gátfutás országos csúcsától, amit Baji Balázs állított fel 2017 februárjában. Megpróbálja ezt a rekordot átadni a múltnak?

Bizonyára megkísérlem majd, de nem valószínű, hogy idén. Inkább azt mondanám: a közeljövőben megpróbálom.

Igazából bőven van ideje, hiszen amikor Baji Balázs azt a 7.53-as időt elérte, 27 éves volt, Ön viszont még csak 23. Egyszóval még jó néhány éve van…

Jórészt emberfüggő, hogy ki meddig atletizálhat az élvonalban, de úgy hiszem, a gátfutást az ember 30 éves koráig is csinálhatja, s ha innen nézem, valóban van még elegendő időm a céljaim elérésére.

Az a tény, hogy kijutott a belgrádi fedett pályás világbajnokságra, felborította az edzésekkel és a versenyekkel kapcsolatos terveit, vagy minden megy az előre elhatározott módon?

Valamelyest változtattunk a felkészülésemen, de nem azt illetően, hogy mit csinálunk, hanem, hogy mennyit. Ha nem lett volna meg a vb-szintidő, minden bizonnyal kicsit jobban rápihenek a különböző versenyekre, ám így egy-két dolog alárendelődött a belgrádi viadalnak.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy máshová igazoljon az Egri Városi Sportiskolából?

Soha. Nekem itt nagyon jó helyem van, nagyszerűen érzem magam ebben a közegben, arról nem is beszélve, hogy olyan jó edzőt, ami nekem van, és akivel ilyen jól tudunk együtt dolgozni, máshol nem találnék.

Mivel most, amikor beszélgetünk, még előtte vagyunk a világbajnokságnak, érdekelne, milyen célt is tűz ki maga elé. Aztán, ha majd visszajött, összevetjük mindezt a valósággal…

A legfőbb vágyam az egyéni rekordom további javítása. Aztán ki tudja… egy jó futással talán el lehet csípni egy középdöntőt is. De ha mindezek nem jönnek össze, akkor sem lennék elkeseredve, ugyanis nincsen rajtam semmiféle teher, az ottani indulásomra inkább egyfajta jutalomként tekintek. Vagyis – ha úgy tetszik – amolyan örömfutásra utazom el a szerb fővárosba.

Amikről eddig szót váltottunk, a fedett pályás szezonra vonatkoznak. És szabadtéren mi a helyzet?

A 110 méteres gátfutásban szeretném megdönteni az egyéni csúcsomat, amire szerintem jó esély is van, sőt, azt is megkockáztatom, hogy akár tizedeket is lefaraghatok majd az eddigi legjobb időmből. Egy 13.6 körüli futásnak már nagyon tudnék örülni. A nyári célverseny a szabadtéri Európa-bajnokság: de nem „csupán” azt akarom elérni, hogy ott legyek, azt is, hogy a középdöntőben vagy a döntőben szerepelhessek. Más kérdés, hogy mindezek még odébb vannak, majd meglátjuk, hogyan sikerül az alapozás.

Mennyire nehéz volt hozzászokni az új gátmagassághoz? Hiszen nem mindegy, hogy 99 centiméter vagy 106…

Ez engem is éppen úgy megviselt, mint sokakat, mivel az ember nem tud egyik pillanatról a másikra átállni. De úgy érzem, lassan megbarátkozom a dologgal. Nekem egyébként is nehezebb dolgom van a gátak fölött, merthogy én a magam 183 centijével kifejezetten kicsinek számítok. Baji Balázs például 193 magas, míg a jelenlegi nagy vetélytárs, Szűcs Valdó 195 centis. Az is igaz ugyanakkor, hogy nekem a gátak között van valamelyest könnyebb helyzetem.

A jelen után ugorjunk vissza a múltba. Visszaemlékszik még, hogyan került az atlétika közelébe? És hogy miként lett gátfutó, hiszen – ha jól tudom – kezdetben a magasugrással próbálkozott?

Az atlétikát megelőzően nagyon sokáig fociztam, de azt valahogy nem éreztem az én közegemnek. Édesapám pedig azt mondta, mivel látja, hogy gyors vagyok, mit szólnék, ha elvinne atlétikaedzésre. Így is lett, és ekkor találkoztam a nevelőedzőmmel, Fejes Péterrel. Nála sok-sok mindent kipróbáltam, ám végül a magasugrásnál horgonyoztunk le. Úgyhogy azt csináltam, de közben elkezdtük a gátfutást, ami szintén nagyon jól ment, sőt, megnyertem egy hazai korosztályos országos bajnokságot is. Ekkor vetődött fel, hogy gátaznom kellene, s így kerültem Petrovai Józsefhez, akivel azóta is, immár sok éve, együtt dolgozunk.

Azon eredmények értékét, amelyekkel a beszélgetésünk indult, jócskán emeli, hogy 2019-ben egy súlyos daganatos betegséget diagnosztizáltak Önnél. Véletlenül derült ki a baj?

Véletlenül. 2019 tavaszán utaztam a minszki Európa Játékokra, ami előtt részt kellett vennem egy kötelező szűrővizsgálaton. Ennek során vért találtak a vizeletemben, s bár mondták, hogy ki kell majd deríteni, mi okozza, azt is hozzátették, aggodalomra semmi okom, miután valószínűleg vesehomokról vagy -kőről van szó. Jó három-négy hónap múltán jöttek rá, hogy egy daganat a bűnös, bár akkor még nem tudták, jó- vagy rosszindulatú. A novemberi műtétem során aztán egyértelművé vált, hogy egy rosszindulatú tumor támadt a vesémre.

Mit érzett, mire gondolt, amikor meghallotta, hogy mivel kell megküzdenie?

Először nagyon-nagyon megijedtem, egyszerűen nem akartam felfogni, elhinni, hogy ilyen fiatalon is elérhet ilyen kór. Amikor pedig közölték, mi a bajom, leginkább azon aggódtam, vajon mi lesz így a sportpályafutásommal, atletizálhatok-e úgy is, ha kivették a vesémet. Folyton-folyvást ez kattogott a fejemben, akár edzettem, akár versenyeztem, s csak akkor nyugodtam meg, amikor még ugyanabban az idényben futottam egy egyéni csúcsot. Azt tehát nem állítom, hogy lelkileg rettenetesen megviselt a történet, de hogy állandóan gondolkodtam a dolgon, az tény.

Ha már szóba hozta a műtétjét… Túl azon, hogy eltávolították az egyik veséjét, a betegsége idején 9 kilót fogyott is, ami egy sportoló esetében különösen hátrányos lehet. Ezek ellenére is bízott abban, hogy olyan sikereket érhet el – vagy akár még nagyobbakat –, mint annak előtte?

Amint túlestem a műtéten, majd felépültem – mondjuk inkább úgy: már tudtam sétálgatni – itthon ráálltam a mérlegre, és döbbentem láttam, hogy 9 kilóval kevesebbet mutat a versenysúlyomnál. De a ruháim is csak lötyögtek rajtam… Ekkor decembert írtunk, én pedig elkezdtem idehaza edzeni: egy hónapig napi egy órát csak erősítéssel töltöttem, de úgy, hogy sem karácsonykor, sem szilveszterkor nem lazítottam. Meg is lett az eredménye, mert vagy 5 kilót visszaszedtem magamra. Január-február táján meg már az atlétikapályán is edzhettem a csapattársaimmal, ami fizikailag és lelkileg is nagyon jót tett.

A közeli jövőről, így a belgrádi világbajnokságról már beszéltünk, ezért most arra lennék kíváncsi, ha távolabb tekintünk előre, mi mindent szeretne elérni, milyen célok lebegnek a szeme előtt?

Több vágyam van. Elsősorban meg kell említenem a 2023-as szabadtéri atlétikai világbajnokságot, ahová már csak azért is szeretnék kijutni, illetve ott egy nagyon jó időt futni – vagy éppen a döntőbe kerülni –, mivel ezt a hatalmas eseményt hazánk rendezi, így aztán magyar közönség előtt léphetnék pályára. Egy évvel később meg ott a párizsi olimpia, ahol lényegében ugyanazon dolgokat szeretném megvalósítani, mint amiket a magyarországi vb-vel kapcsolatban elmondtam.

S melyek a magánéleti tervek? Feltételezem, hogy ezek egyike a diploma megszerzése a Debreceni Egyetemen…

Természetesen. Sportközgazdász mesterképzésre járok, ezt mindenképp szeretném eredményesen befejezni. Hogy a sportpályafutásomat követően mivel foglalkoznék a legszívesebben, arról egyelőre nem nagyon gondolkodom, miután azok az évek még meglehetősen távolinak tűnnek. Mindenesetre most azt mondom, a versenyzés után sem akarok elszakadni a sporttól, ami azt jelenti, hogy például egy sportegyesületnél helyezkednék el, segítve az ottani munkát.

Csak az olvasók kedvéért mondom, hogy most, amikor folytatjuk a korábbi beszélgetésünket, túl vagyunk a 49. Fedett pályás Magyar Bajnokságon, illetve a belgrádi fedett pályás világbajnokságon. Az előzőn történelmi sikert ért el, lévén 60 méter gáton 7.75-ös idővel győzött, amivel Ön lett az első olyan atléta, aki felnőtt egri versenyzőként magyar bajnoknak mondhatja magát…

Szerencsére csak pozitív élményeim vannak a magyar bajnoksággal kapcsolatban, jóllehet egy kicsit izgultam előtte, főként, amikor Kovács Géza, a sportiskola igazgatója elárulta nekem, hogy ha nyerek, én leszek Eger első atlétikai aranyérmese. Ennek ellenére magabiztosan álltam oda a rajthoz, ugyanis tisztában voltam azzal, ha nem hibázok, bajnok leszek. Így is lett, a döntőben pedig sikerült egy olyan futást csinálnom, amellyel teljesen elégedett lehettem.

És hogyan értékeli a belgrádi vébén nyújtott teljesítményét?

Mivel ezzel a vébével előzetesen nem számoltunk, némileg már túl voltam a csúcsformán, de azért egy olyan időre, amilyet az országos bajnokságon elértem, képes lettem volna, ha minden körülmény összejön. A rajtom kifejezetten jó lett, ám később a pálya szerkezete picit megzavart. Ezt ugyanis nem beton alapra építették, hanem fából készült dobogószerűségre. Ez sem rossz, ha megszokja valaki, de mivel nekem erre korábban nem volt módom, a futásom kicsit instabillá vált. De nem voltam-vagyok csalódott, örülök, hogy egy ilyen nagy nemzetközi viadalon ott lehettem, képviselve Magyarországot, benne Egert.

(Fotó: Vozáry Róbert;