Megérkezett az idei első hó
Most egészen a II. világháborút követő időkbe pillantunk vissza!
Keressük, de nem találjuk, a jelzett helyen. Egy cégtábla üres rámája alatt lehúzott redőny.
— Ez volna a Sárvári, cukrászda? — kérdjük egy vasutastól.
— Udvarról tessék menni. Szót fogadunk. A mestert, családjával együtt szorgos munkában találjuk. Mikor megtudja, hogy az „Igazság“-tól jövünk, abbahagyja munkáját és lelkendezve mondja:
— Uram, ha hiszi, ha nem, engem a lap megjelenése ösztönzött arra, hogy megmaradt készletemmel és azzal, amit beszerezni tudok, folytassam abbahagyott munkámat. November közepéig, míg a bomba becsapódások nem szaporodtak, dolgoztunk. Most vízkereszt napján nyitottam. Maradt egy kis lisztem, cukrom, vettem egy kis krumplit, kukoricát és így sütök sósrudat, krumplispogácsát, lángost, pusszerlit, görhét, tököt és specialitásom a mákos főtt kukorica. A közönség nagyon szereti. 50 és 60 fillér egy tészta vagy sütőtök. Üzememet nem sok kár érte. Az üzletet az utca felől légnyomás, a bolti berendezést, a tükröt, üveget golyó találta, de sértetlen a drága fagylaltgép és a modern műhelyberendezés, melyet Pestről hozattam.
— Nem vittek el semmit? — Annyi hiányom van, azt a helyi csőcselék vitte el. Bort és gazdasági felszerelést a pincéből, uram! — mondja fájdalmasan — szőlőpermetezőt csak itteni szőlősgazda lophatott el. És most nem adnak pénzért egy tököt, cukrot akarnak érte.
Megkínál. Elhatároztuk, hogy nem fogadunk el semmit, de nem lehet ellenállni. A friss tészták, amilyen csábítóak, olyan jók is. Erőszakkal hagyjuk ott a pénzt az asztalon. Szinte sértve érzi magát. Megnyugtatjuk:
— Kedves Sárvári Kálmán mester! Mi nem tudunk önnek annyit adni, amennyire rá ne szolgált volna. Ön az elsők között bizonyította be, hogy munkájával részt kíván vállalni az újjáépítésből. Sósrúdjai oszlopokká nőnek szemünkben, krumplispogácsái és kukoricás készítményei mind egy-egy téglája a felépítendő új világnak. Meghat minket az, hogy megmaradt kis készletét nem viszi a feketepiacra, nem éli fel egyedül családjával, hanem némi békehangulatot lop vele az emberek szívébe, csakúgy, mint ajándék naptáraival. S ha módunkban állana, önnek legszívesebben lisztet, cukrot s egyéb üzemanyagot adnánk, hogy dolgozhasson!
Meleg kézszorítással búcsúzunk és úgy Sárvári cukrászt, mint a hozzá hasonlókat a közellátási hatóság figyelmébe ajánljuk, társai elé pedig példaként állítjuk.
Farkas Péter segítségével
