Elindult a nyomozás a Lenkey-ügyben az adatok visszatartása miatt
Nagymamám falujában a szocializmus alatt 4 ember volt, akinek számított a szava: a papnak, a párttitkárnak, az orvosnak és a tanítónak. Ha jobban belegondolunk, nem is meglepő ez a felsorolás, hiszen ezen hivatások képviselői egytől egyik sok emberre vannak hatással, az egész közösséggel kapcsolatban vannak. A tanárember mindig is a helyi értelmiség része volt, ráadásul több generáció nőtt fel a keze alatt. Az oktatók hatással voltak, hatással vannak mind a nebulóikra, mind azok családtagjaira. Egy tanárnak hatalmas kapcsolati hálója és jól működő kommunikációs csatornái vannak. Talán pont ezért nem is véletlen, hogy sok oktató idővel közéleti pályára váltja a katedrát, és akár a helyi vagy országos politikában is részt vesz.
Talán a sors fintora, hogy pont a politika az, aki az utóbbi évtizedekben megirigyelte az oktatói befolyást és autonómiát. Szinte kormányoktól függetlenül sorvasztották ennek a hivatásnak a presztízsét. A folyamatos központosítás, a növekvő bürokrácia, a felülről egyre inkább megszabott tantervek és tanítási módszerek lassan elérték, hogy a kreatív, elhivatott fiatalok messze elkerüljék a szakmát, az idősebb generáció pedig leszokjon az autonómiáról. Egy egykor értelmiségi pályából egy hivatali, kiszolgálói szakma vált, ahol az elsődleges elvárás a felülről jövő parancsok elvégzése.
Elvitathatatlan, hogy ennek elérésében a fizetések, illetve az anyagi függőség is segítségére volt a mindenkori politikai elitnek. Egy kispénzű tanító néni kisebb valószínűséggel mer eltérni az alaptantervtől, vagy csak új tanítási módszerekkel kísérletezni, ha a várható büntetés a fizetése 5-10%-át is elérheti.
A fent leírtak ellenére számomra mégis meglepetés, hogy milyen könnyen megtörték ezeket az embereket. A már említett kapcsolati háló, a kitűnő kommunikációs csatornák még mindig ott vannak. Egy-egy tanár több száz, akár ezer embert tud pillanatok alatt megszólítani, csak mintha erről pont az oktatók nem lennének meggyőződve.
Pedig a hatalom tisztában van azzal, hogy a nép a tanítók oldalán áll, és be is van rezelve ettől. A kormány nem véletlen fenyeget, nem véletlen próbál konfliktust generálni szülők és oktatók között, nem véletlen húzza el az utolsó nap a mézesmadzagot az orruk előtt.
A mai sztrájkon nemcsak az múlik, hogy végül teljesíti-e a kormány az alapvető tanítási körülmények megteremtéséhez szükséges követelések, hanem, hogy újra emelkedni tud-e a pedagógusi pálya presztízse, példát tudnak-e mutatni az oktatók bátorságról, érdekképviseletről, kiállásról. Az országnak autonóm, gondolkodó, értelmiségi tanárokra van szüksége, akik példaképek lehetnek a következő generációknak, akiket nem azért tisztelnek a diákok, mert ez kötelező, hanem mert tiszteletre méltókká váltak.
Hajrá, Magyarország, Hajrá, Tanárok!
Az írást a reflektor.hu oldalról vettük át.
