A nemzedékváltás és az új társadalmi szerződés szüksége

Az ún. rendszerváltó generáció, különös tekintettel az akkori új politizáló nemzedékre, 1988-89-ben soha vissza nem térő lehetőséget kapott arra, hogy a klasszikus, ill. modern politika határmezsgyéjét átlépve az új kihívásokkal, a megváltozott világgal és a magyarság megoldatlan (kibeszéletlen, feldolgozatlan, konszenzus nélküli) problémáival diskurzusra lépni kész, rugalmas berendezkedésű országgá alakítsa hazánkat. Olyan hellyé (környezetté, közéletté), ahol az egyszeri (állam)polgár kiteljesedhet és aktív cselekvőként élhet, céljai elérésére, boldogulására törekedve. Ez a katalizátor-szerep kiemelten a kor rendszerváltó pártjaira hárult, és a feladat sem volt kevesebb, mint hogy a „Moszkva tér” apolitikus fiataljai számára új távlatokat nyisson, és ebben a kitágult térben példát mutasson a globális világfaluban és a „maguk kis világában” való hatékony egyéni és közösségi cselekvésre.

Sokszor és sok helyen előkerült, így most nem is részletezném, hogy a gazdaság átstrukturálódása, a munkahelyek rohamos gyorsaságú megszűnése, ezzel a hirtelen gigantikus méreteket öltő munkanélküliség, az elszabaduló infláció, a szinte ellenőrzés nélküli rablóprivatizáció, a korábbi politikai befolyás gazdasági hatalommá transzformálása miként hatott a társadalom széles rétegeire, hogyan befolyásolta szemléletüket és attitűdbeli sajátosságaikat. Elég annyi hozzá, hogy az egymást követő kormányok, érdekkörök, elitek és sleppjeik sorából kiábrándult emberek egy jelentős része ismét (vagy folytatólagosan) apolitikussá vált, egy részük a (poszt)kádári „hallgatólagos megegyezés” értelmében különféle modus vivendikhez folyamodott, egy részük – egyébként sok átfedéssel – fogékony lett a nemzeti populizmusra és/vagy a szociális demagógiára és/vagy az etatista rendpártiságra stb. Ez a folyamat lényegében mindannyiunk számára ismert.

Természetes, hogy az előbb említett sajátosságokon alapultak az egyes politikai kurzusok. Az előző, szocialistának csúfolt rendszer torz nemzet- és társadalomképe, lényegében a historizáló akadémizmus legrosszabb hagyományait továbbvivő történelemszemlélete, paternalista felfogása részben eszkalálódott az új viszonyok között, részben felszínre törtek az erőszakosan és aránytalanul elnyomott (nevezzük így) „tradicionalista patriotizmus” vadhajtásai: az (etno)nacionalista és a (vallási színezetű) soviniszta tendenciák. Ezek a felhangok jelentek meg a keresztény-nemzeti kurzusban. Utóbbi erőteljesen antikommunista retorikájával és szimbolikájával, historizáló nemzetképével egyrészt a hagyományosan a polgári középosztály bázisát képező rétegeket igyekezte párthű „szerviens-értelmiséggé” formálni, másrészt a felszín alatti, a pártállam idején tabu tárgyát képező, régebben meglévő ellentétek kiélezésével, folyamatos ellenségkép-fenntartással, a klasszikus bűnbakképzés metódusát alkalmazva próbált hatni a társadalom széles rétegeire, mindenekelőtt a rendszerváltás veszteseire.

Az említett értelmiségi bázis kialakítása sikerült is neki, támaszkodott a felsőoktatásba tömegesen bekerült és onnan frissen kikerülő, végzett „yuppie-értelmiségre”, melynek egy jelentős hányada képzettsége és tájékozódása ellenére (vagy épp azért) rendpárti etatista beállítottságú volt. A történet további részét szintén tudjuk: a kernemzeti populizmus társult a szociális demagógiával, viszont a 2002-es év választása utáni tapasztalat alapján (értsd: a „népjóléti” ígéretek önmagukban mit sem érnek) a jobboldal jóval növelte az (etno)nacionalista demagógia arányát. Az „egy a tábor, egy a zászló”-elv alapján sokáig a látszólag külön utakon futó, de a kurzusból kiágazó nemzeti radikalizmus is a törekvést szolgálta, később utóbbi is a fősodorba torkollott bele. Így „harmadik útként” terhessé, képviselői számára pedig fölöslegessé vált, hiszen a kormánytól – retorikája részeként – szavazók elhappolására már alkalmatlan volt. Ti. a „nemzeti oldal” pápább lett a pápánál.

A korábban citált, magasan kvalifikált, fiatal „yuppie-értelmiségre” azonban egyéb kurzusok is kivetették a hálójukat. Kezdetben éppen a rendszerváltó nemzedék liberális(abb) része volt ennek célcsoportja – és a „hálóvető” is. Az akkor még liberális-alternatív fiatal demokraták fokozatos párfordulásuk során „vitték is magukkal” (ideológiai tekintetben szintúgy) akkor megnyert, reményekkel teli holdudvaruk egy számottevő halmazát, ami – mivel sokan e halmaz tagjai közül közvélemény-formáló erővel bírtak – kapóra jött a szavazatmaximalizálási törekvések idején. A szabad demokraták természetszerűleg szintén törekedtek ennek a már generációk óta polgárosult, frissen polgárosodott vagy éppen polgárosodó (esetleg polgárosodni kész), elsősorban városi rétegnek a szellemi csatarendbe állítására – kezdetben elég nagy sikerrel.

Annak idején valós szín volt a politikai-közéleti palettán egyfajta nemzeti szabadelvű kurzus is, de az akkori konzervatív (és nacionalista színezetű) kormánypárt – amellett, hogy felvállalta a piacgazdaságba való átmenet, az óriásira duzzadt államadósság kezelése, valamint a korszerűtlen, monolit struktúrák átalakításának szükségessége miatti népszerűtlen intézkedéseket – sok tekintetben inkább szimbolikus jóvátételi politikát folytatott (gondoljunk a gyorsan inflálódó kárpótlási jegyek kibocsátására), a társadalmi közérzet javítására, a nyugati (liberális) demokráciák felé mutató attitűdvált(oz)ások elősegítésére, egy új, pragmatikus tudatosság kialakítására kevesebb figyelmet fordított. (Gondoljunk bele: a korábbi paternalista beidegződéseket hirtelenjében lehetetlen egy ilyen gyökeres váltás során fölszámolni, viszont az új, demokratikus kormánynak és a közvélekedést befolyásoló értelmiségnek korszakos esélye és jelentősége lehetett volna egy új egyéni és közösségi felelősségérzet, a „te vagy a szerencséd és boldogulásod kovácsa” típusú hozzáállás meghonosításában.)

Ez a nemzeti szabadelvű kurzus azonban csak egy színárnyalat volt, melyet egyre inkább elhalványított (vagy inkább durván átszínezett) a többi. (Később még előjött, de valódi relevanciával már nem rendelkezett. Mint ahogy így járt egy bizonyos centrista-pragmatista, ill. erre a sorsra jutott a jobb híján polgári liberálisnak vagy konzervatív liberálisnak hívható kurzus.) Uralkodóvá vált a rendszerváltás utáni első ciklus vége felé a már korábban is jellemző ókonzervatív-tradicionalista beszédmód, keveredve a keresztény-nemzeti kurzussal, megvetve utóbbi jövőbeli sikerének ágyát. Ám ekkoriban épp ezt, pontosabban az ezt képviselő kormánypártot vágta durván földhöz az elementáris, társadalmi méreteket öltő csalódás és elszegényedés, az egykori állampárt demokratizálódó utódpártja felé sodorva a szavazókat. Éles küzdelemben a politikai hitelükkel akkor még jól sáfárkodó liberálisokkal (szabad demokratákkal). Sőt, utóbbiak baloldali liberális része abban az időben a szociális felelősségvállalás tekintetében is bizodalmat keltett sokakban – és nagy szerepe volt a későbbi kormánykoalíció összekovácsolásában.

Ami ezután következett, több tekintetben a jövőt is meghatározta. Meg kellett hozni azokat az addig jórészt halogatott megszorító intézkedéseket, amelyek a magyar gazdaság helyzetét nagymértékben stabilizálták, ellenben széles néptömegeket döntöttek nyomorba, így páratlan népszerűségvesztést eredményeztek. A lakosság körében – mivel ezért jórészt a neoliberális-technokrata kurzust tették felelőssé – a „liberális” kifejezés és irány (persze a jobboldal hathatós közreműködésével) egyre inkább pejoratív jelentéstartalommal telítődött, a 2000-es évekre már majdnemhogy gyűlöletessé vált. Utat nyitva és tárgyat, valamint eszközt adva ezzel a „nemzeti oldal” kiépülő populizmusának és gyűlöletpolitikájának. Ekkor kezdett mindennapos témává lenni a gazdasági bűnözés, a korrupció, a közbiztonság romlása, egy időben azzal a közérzettel, melyet többek közt az olajszőkítési botrányok, a Tocsik-ügy, Kaya Ibrahim, az alvilági leszámolások („megkoronázva” az Aranykéz utcai merénylettel) és az efféle ügyek idéztek elő. (Nagyon zárójelesen: lásd ennek kiváló indikátorait a populáris kultúrában, egyes Tankcsapda-számokban, a „genszterkorszak”-feelingben, bizonyos sorozatokban stb. Mintha azt sugallták volna: „Nem elég, hogy vadkapitalizmus van, most már vadkapitalista szintű bűnözés is!”)

Jött az első „polgári” kormány, amely éppen nem volt polgári. Sokat alapozott „szerviens”-értelmiségi – s ennek egy jelentős százaléka (hitből és/vagy érdekből) egyre inkább szervilis – bázisára, s emellett a populizmusával megnyert széles néptömegekre. Az „egész pályás letámadása” ellenére valamennyire azért még megőrizte a demokratizmus látszatát, és az előző kormány gazdasági stabilizációjának hátszelén evezve „kedvezményezettjeit” meg is jutalmazta. Ebben a ciklusban kezdődött annak a médiabirodalomnak a megalapozása és kiépítése is, mely később meghatározó szerepet töltött be az ország további sorsának alakulása szempontjából.

A baloldal 2002-ben a szociális demagógiával még el tudta nyerni a választók többségének bizalmát. Rögtön folytatta is az „osztogatási” rendszert „száz napos” programjaival. Sor került az uniós csatlakozásra, de az ellenzék erős média-, ill. sajtótámogatással már ekkor megkezdte a permanens harcot ellene. Keményen ráment az új kormány tagjaival és érdekeltjeivel összefüggésbe  hozható korrupciós ügyekre, botrányokra, vélelmezett politikai-gazdasági összefonódásokra, ügyeskedésekre, bűnös előnyszerzésekre, vagyonosodásokra stb., a nemzeti populista demagógiát is egyre inkább bevetve (lásd a kettős állampolgárságról szóló népszavazást.) Érkezett az ügynökbotrány, mellyel az ellenzék hatalmas rést ütött a kormányzó pártok presztízsén. Medgyessy lemondott, helyét Gyurcsány vette át. Annak rendje és módja szerint a ciklus végéig folytatva az (elnézést a kifejezésért) „nagy nemzeti elkúrást”, ez még egy választás megnyerésére elég volt.

Utána jött az elhíresült őszödi beszéd, mely hatásaiban minden addigit fölülmúlt, páratlan tiltakozási, sőt, zavargási hullámot indított. A nép abban a történelmi pillanatban érezte úgy, hogy az addigi elitek és kormányzatok végleg megszegték azt a bizonyos rousseau-i „társadalmi szerződést”, árokásás és sárdobálás közepette csak a saját pecsenyéjüket sütögetik. Jellemző módon épp akkor, amikor egy ambiciózus miniszterelnök – igaz, elég szerencsétlen módon – durva önkritikát gyakorolva elismerte mindezt. Borítékolható volt, hogy az ezután következő modernizációs (reform)programjának társadalmi bázisát – ti. a paternalistáról a rugalmas, önfenntartó rendszerre való áttéréshez – már az átalakítás indulásakor elveszítette. Az ellenzéke minden, de tényleg minden ügyre ráment (Zuschlag-botrány, ingatlanügyek, nokiás dobozok), miközben a Gyurcsány-kormányzást erkölcsi bukásként értékelte. (Holott a reformok megvalósításának legitimációs bázisa – ideológiai szinten – éppen az lett volna, hogy a korábbi rossz, az osztogatásra épülő gyakorlat, a hazug demagógia, a „trükkök százai” bevallása az igazság feltárásaként értékelendő, melynek feltárója, az igazság bevallója, a bűnök magára vállalója hivatott arra, hogy az országot új irányba vigye.) A válság pedig hihetetlenül megnehezítette a kabinet dolgát.

A miniszterelnök népszerűsége a padlóra került, ami nem is csoda, hiszen az is hamis demagógiának bizonyult, hogy egyedül ő, a „vezeklő próféta” hivatott az ország dolgainak a rendbetételére. A kibontakozó, mindent elsöprő proteszt-hangulatot a Fidesz – és akkor még a Jobbik is – kiválóan a maga javára fordította, s Gyurcsány az ún. „szociális népszavazás” után le is mondott. Még egy hitelfelvételre és gyors stabilizációra, valamint időleges „tűzoltásra” idő volt, ám ezután következett a kétharmados „fülkeforradalom” (A proteszt-hangulatot egyébként az újonnan alakult LMP is nagyszerűen használta ki, s valóban nóvumot hozott a magyar politikai életbe. Ez a lendület be is vitte őket a parlamentbe.) Az elmúlt hét-nyolc év már jól ismert: állami szintű korrupciós rendszer fojtja meg polipként hazánkat, új feudális-oligarchikus nómenklatúra burzsoázia telepszik az országra, minden kézivezérelt, s mindez az orosz medve árnyékában zajlik. Közben szórványos próbálkozások történnek alternatív-proteszt és polgári konzervatív kurzusok indítására, s az ellenzék is igyekszik állandó jelleggel újrapozícionálni helyzetét.

A nemzedékváltás elengedhetetlen, ezt már sokszor hallottuk. Viszont ugyanilyen fontos a megszegett „társadalmi szerződés” helyett egy új kötése, még ha szimbolikusan is. A legújabb generáció már nem akarja, hogy a hitelüket, ezzel erkölcsi felhatalmazásukat vesztett pártok kedvükre üzérkedhessenek az állami vagyonnal, az adófizetők pénzével, és jó kufárként az emberek bizalmával. A politikai erők és elitek eddig piaci kofa módján kínálták portékájukat, egymást túlkiabálva. Hatalomra jutva (kisebb-nagyobb mértékben) szinte mindent megtehettek. Valósággal egy új rendszerváltás jelentőségével ér fel, ha az új nemzedék a régi legjobbjaival karöltve kiharcolja az új társadalmi szerződés ratifikálását, a mikro- és makroközösségeinek hathatós működtetésével, civil mozgalmaival a társadalom kikényszeríti a fékek és ellensúlyok hatékony biztosítását. Ergo visszafogja a hatalom túlkapásait. Politikosszá, avagy aktív, cselekvő állampolgárrá válik. Ez a nemzedékváltás tétje és küldetése.

Nagy Tibor Balázs

Te követed már az Egri Ügyeket a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!